Szolomon Volkov: Sosztakovics és Sztálin
Mi, kelet-európaiak hajlamosak vagyunk azt gondolni, mindent tudunk, mindenre emlékszünk a „népi demokráciák” történetéből – holott lassan lábjegyzetelnünk kell a vicceket is. Ezért izgalmas egy olyan könyv, amely közvetlenül „a ló szájából” meríti forrásait. Szolomon Volkov Sosztakovics és Sztálin című könyve ilyen: írója egyrészt a zeneszerző személyes ismerőse, emlékiratainak gondozója-lejegyzője – másrészt kelet-európai, aki ha nem is a sztálini, de a brezsnyevi önkényt átélte – és aki 1976-ban kivándorolt az Egyesült Államokba, tehát nem vezérlik pl. pártpolitikai érdekek abban, hogy torzítsa a múltat.
Ez a könyv nem a Testamentum folytatása – meglepő módon szinte semmi köze hozzá. Szolomon Volkov „a sorok közti történelemírás” nagymestere. A Zeneszerző és a generalisszimusz (Kállai Tibor fordításában: legfelsőbb vezér – 179. oldal) viszonyát történelmi (Puskin és Miklós cár) és irodalmi (Borisz Godunov) párhuzamokon keresztül tárja elénk. Könyvében újságcikkek, versek és mindenekelőtt zenék rejtett utalásrendszerébe tekinthetünk bele. Lassan kiderül, a két címszereplő közül az egyik lecserélhető: Prokofjev, Ahmatova, Paszternák, Ejzenstejn és a szovjethatalom viszonya ugyanannyira e könyv tárgya, mint Sosztakovicsé.
A cári hatalom (Volkov Sztálint mindvégig cárként kezeli, megadva neki akár az elismerést is ebben a minőségében) számára a kultúra elsődlegesen fontos. A diktatúra veszélyeztetve látja magát egy hangos művészi sikertől(„ki szervezte meg, hogy felálljanak?”), egy kétértelmű verstől – ugyanakkor igazi ok sem kell ahhoz, hogy valakit félreállítsanak, megfélemlítsenek vagy megsemmisítsenek. Sztálin személyesen sakkozik, vagy inkább bábjátékot játszik mindenkivel, aki számít. A szabályokat ő szabja meg. Milyen lehetősége van e játékban a művésznek?
Ezt sokkal kevésbé mondhatjuk el pl. Prokofjev játszmájáról, hiába alussza és rendetlenkedi végig Zsdanov fejtágítóját; vagy Majakovszkijéról („elvtársak, ne lőjetek”), akitől szinte mindenki viszolyog (még Sztálin is), és Gorkij szerepe is problematikusnak tűnik. Az önkényuralom cinizmusát nemcsak ebből a könyvből ismerjük – de végtelenül tanulságos, hogy mennyi játéklehetősége marad a Művésznek, akár „úgyis mindegy”-alapon, illetve mennyire nem egyértelműen nyerő taktika a behódolás, a megalkuvás, meghunyászkodás – bármi kulminálhat száműzetésben, kivégzésben. A szovjet művészeti élet számtalan szereplője (a kéziratban tizenhárom oldalas névmutató nagyrészt kortárs és szovjet) a példa erre.
Sosztakovics életútja csak egy a lehetséges válaszok közül. A mindvégig autonóm személyiséget kétszer hívja fel Sztálin – mindkétszer Sosztakovics kerül ki győztesen. Igaz, ezek megnyert csaták egy vesztes háborúban. Sosztakovics civil a pályán, aki 1939-ben a Központi Bizottság előtt lehordja kollégáját, Alekszandrovot etikátlan viselkedéséért. Sztálinnak meglepő módon imponál ez a civil kurázsi – és annál inkább igyekszik megtörni. A New York-i kiküldetést elbliccelni vágyó zeneszerzőt ugyan a Kreml orvosai vizsgálják ki (miután a telefonban nemes egyszerűséggel közölte: hányingere van), de a kiutazást Sztálin kierőszakolja. Sosztakovics élete végéig küzd Sztálinnal, a vezér halála után is, és a játszma kimenetele nem egyértelmű, ha nem is szégyenletes.
Mindeközben egy nagyszerű Sosztakovics-monográfiát is olvasunk. Különösen a harmincas-negyvenes évek műveinek értő és nagyvonalú zenei elemzései mellett rosztát kapunk e művek dekódolásához (a könyv záró fejezete sokkal kevésbé kidolgozott). Számos előítélet válik semmissé, pl. a Leningrádi szimfóniáról bebizonyosodik, hogy a háború kitörése előtt gyakorlatilag készen volt. Volkov a bevezető fejezetektől eltekintve alapvetően kronologikusan halad az életműben, de zeneszerzőket megszégyenítő ismétléstechnikájával, az analógiák kiemelésével mélyíti el mondanivalóját, miközben a térségre és a sorok közti történelemírásra jellemző anekdotikus írásmód rendkívül olvasmányossá teszi ezt a komoly és témájában komor könyvet, melyben az irónia és az akasztófahumor bőséges szerepet kap. Ahol kell (pl. az antiszemitizmus témakörének kapcsán), visszanyúl időben és térben, hogy az olvasó jobban értse azt is, ami nem igazán érthető.
Volkovnak ahhoz sem fűződik érdeke, hogy nosztalgikusan tekintsen a sztálinizmusra. A nyugat-európai és amerikai Sosztakovics-divatban ennek sajnos bőséges szerepe van: a lemezborítókról lemosolygó Lenin-, Sztálin-fejek, vörös csillagok a zeneszerzőt a házi propagandista szerepében láttatják – az efféle sztereotípiák lerombolásához is elengedhetetlen olvasmány a könyv, de mindazoknak fontos, akik a sztálini időszak kultúrájáról hitelesen szeretnének hallani. Volkov könyvét melegen ajánlom továbbá minden történelemszakosnak.
Kállai Tibor gördülékeny és olvasmányos fordításában sok a csúf hátravetett, jelzői értelmű határozó („Mégis kíséreljük meg fölvázolni a sztálini ideológia és kultúrpolitika fő irányvonalát a háború utáni években!” – 212.old.). Az idiómák (gumibot, nem gumicső – 41. oldal) és a magyar műcímek (Gyermekgyászdalok, nem Gyermek gyászdalok – 279., A fiú csodakürtje, nem varázskürtje – 250.) korrekt visszaadásához gondosabb szerkesztői munka lett volna szükséges. Az ilyen műfajnál ugyanis nemcsak szövegromlás, hanem a kor elfelejtése, ha örmény rádiónak fordítjuk a viccben szereplő jereváni rádiót (235.).
Megjelent: Elfogulatlanul – Szolomon Volkov: Sosztakovics és Sztálin
